Réges-rég nem írtam már semmit…
Tudom- tudom, ez a rejtőzködő, kiszámíthatatlan, offline üzemmód a mai digitális világban a „teljes öngyilkosság“, vagy talán mindez csupán egy túlzó paranoia?

Eltűnésem magyarázatát csomagolhatnám tetszetős papírba, feldíszítve hatásvadász, sokat sejtető masnikkal vagy talán a manapság kedvelt „nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek“ mottó alapján konkrét, valós vagy vélt életközépi válságról, nehézségéről írhatnék, melyek az írásban gátoltak.

Alice Howland élete példaértékű. A háromgyerekes családanya boldog házasságban él, karrierje csúcsán van. A neves, nyelvészprofesszor azonban egyre több furcsa dolgot vesz észre magán.
Nem találja előadásain a megfelelő szavakat, belezavarodik saját gondolatmenetébe. Térbeli tájékozódási képessége fokozatosan csökken. Miután a panaszok nem múlnak, sőt egyre inkább fokozódnak felkeres egy orvost. Hosszas és alapos kivizsgálást követően, közlik a rettenetes diagnózist, Alice 50 évesen öröklött Alzheimer – kórban szenved.

Legyen trendi, formabontó, de mégis tartalmazzon klasszikus jegyeket. Ne legyen feszengős, de azért legyen ünnepélyes. Ne legyenek túl sokan, de azért a szűk családnál legyenek többen. Ünnepeljünk több napon keresztül vagy a „nagy nap” legyen valóban egy nap. A helyszín legyen könnyen megközelíthető vagy inkább távoli, egzotikus… kérdések végeláthatatlan sora, de vajon mekkora árat fizetünk a „tökéletes” esküvőért a legvégén?

„Lámpással keresem magam odakint.” (Emily Dickinson)

Biztosan voltatok már ti is úgy, hogy az élet hozta akadályokat egy kicsit nehezebben vettétek. Egy negatív hullám feltorlódott problémákkal, melyek - jobb esetben csak időszakosan de- megnehezítik mindennapjainkat.

Statisztikák szerint minden nyolcadik nőt érint élete során a mellrák valamilyen formája. Magyarországon ez egy kisvárosnyi (kb.7500) nőt jelent évente. (azaz kb. naponta 20 nőt) akiknél diagnosztizálják a megbetegedést. Sokszor és sok helyen lehet olvasni a számokat, mégis inkább távolinak érezzük magunktól a betegséget – talán tudat alatt egy kicsit azért is, hogy ezzel még gondolatban is kizárjuk az érintettség lehetőségét.

A könyv teljesen véletlenül egy libris beszerző körutamon került a kezembe. Szerettem volna valamivel „meglepni“ magam, konkrét elképzelések nélkül. Tipikus esete az impulzusvásárlásnak, egyszerűen hagyod, hogy a „bolt irányítson“. Ahogy bolyongtam a polcok között egyszer csak megakadt a szemem ennek a könyvnek címén és előtört belőlem a kíváncsi énem.

A könyv olvasását hosszas várakozás előzte meg, mivel mar hónapokkal a megjelenés elött érdekesnek es hívogatónak találtam Fábián Janka új könyvének cím választását. Az elmúlt év megpróbáltatásait követően a téma nem is lehetne aktuálisabb.

A könyv, ami egy hétvége erejéig visszarepített a 80-as évek Magyarországára, abba a korba, amikor mindannyiunk konyhájában a SOKOL rádió szólt, az ország egyik legnagyobb, legmodernebb áruháza a SKÁLA volt, a megrendelt autóra még éveket kellett várni, mindenki Fecske cigarettát szívott, amikor, amikor, amikor…mindezt persze napestig sorolhatnám.