Réges-rég nem írtam már semmit…
Tudom- tudom, ez a rejtőzködő, kiszámíthatatlan, offline üzemmód a mai digitális világban a „teljes öngyilkosság“, vagy talán mindez csupán egy túlzó paranoia?
Eltűnésem magyarázatát csomagolhatnám tetszetős papírba, feldíszítve hatásvadász, sokat sejtető masnikkal vagy talán a manapság kedvelt „nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek“ mottó alapján konkrét, valós vagy vélt életközépi válságról, nehézségéről írhatnék, melyek az írásban gátoltak.
A lecsupaszított indok ennél azonban sokkal hétköznapibb, már- már banális, talán sokak szemében szégyellnivaló is: m o t i v á l a t l a n – l u s t a s á g.
Blogom elindítása után néhány hónappal – a valami új megalkotásának – mámoros érzése hirtelen átcsapott egy nyomasztó kötelességbe. (írnom, olvasnom és posztolnom KELL) Minél inkább teljesíteni akartam, annál inkább hagyott cserben a motivációm. Sem írni, sem olvasni nem volt kedvem, közlésvágyam az instán a nullával vált egyenlővé.
Esténként Netflix-et néztem vagy a neten olvasgattam bugyutábbnál – bugyutább storykat. Eleinte még idegesített, hogy miért nem tudom rávenni magam az írásra, majd ez is elmúlt, egyszerűen sodródtam azzal, ami jól esett. Időről – időre felmerült bennem az insta fiókom megszüntetése is, de végül sosem jutottam el a teljes törlésig.
Hosszú hónapok óta most érzem először, hogy szeretnék és talán tudok is miről írni.
Hatalmas tervek, ígéretek és nyereményjátékok helyett, szeretném most megköszönni Mindenkinek – aki talán akarva, talán akaratlanul, de megmaradt az Írtam valamit blog követőjeként.
MEGYÜNK TOVÁBB!
