„Huhhh, ez álomszép!“ – állapítottam meg a ma reggeli kávézás közben, miután átpörgettem egy insta esküvőt. 

Csodálatos helyszín, hatalmas virágcsokrok, minden apró részletre kiterjedő dekoráció, a pár ízlésére szabott egyedi ruhaköltemények – egyszóval grandiózus szervezés. 

Röviddel egy-egy ilyen insta kompatibilis esküvőt követően egyre gyakrabban olvashatunk szűkszavú sajtóközleményeket, miszerint a házastársak útjai a jövőben szétválnak. 

Mi lehet a házasságot követő gyors válások hátterében? Nem jól választunk? Rossz a motivációnk? 

Sok-sok kérdés merül fel a témával kapcsolatban. Persze minden eset egyedi, ezért semmiképp nem szeretnék általánosítani. 

Esther Perel párterapeuta szerint: „Régen az emberek azért váltak, mert boldogtalanok voltak, ma azért teszik, mert úgy hiszik, hogy lehetnek boldogabbak. “ 

Tény, hogy néhány évtized leforgása alatt eljutottunk a „holtomiglan-holtodiglantól“ odáig, hogy házasodjunk össze, legfeljebb ha nem működik majd elválunk. 

De mit értékelünk rossznak? Talán túl hamar kiszállunk abból, ami adott esetben még megjavítható lenne? 

Régen a sikeres házasság egyetlen mutatója a hossza volt. Sokszor akár rossz kompromisszumok árán is, hogy a házasság egyben tudjon maradni. 

Ma az értéket inkább abban mérjük, hogy hogyan tudjuk egymást egy-egy nehéz helyzetben támogatni. Mennyire tudunk összekapcsolódni problémák megoldásában? Emeljük vagy lehúzzuk egymást? 

És, ha nem megy, miután megpróbáltuk elválunk, ideális esetben szépen. 

Vagy folytatjuk tovább és nyeljük nap mint nap egy diszfunkcionális kapcsolat apró cseppekben adagolt mérgét. A másik fél már rég nem úgy lát, hall vagy érez minket, ahogy azt mi szeretnénk. 

Majd egyszer – jó néhány év / évtized múlva- kiszakad belőlünk a keserű felismerés. 

„Együtt maradtunk, bár ne tettük volna!“ 

 Legyen ez a néhány sor egy kis gondolatébresztő a következő könyvhöz (Domenico Starnone: Hurok), amiről nemsokára írni fogok.