A nő fél.

Fél teste minden új rezdülésétől, a terápia mellékhatásaitól, a fájdalmak leküzdhetetlenségétől, az orvosi közönytől, a szembejövő emberek sajnálkozásától, a kiszolgáltatottságtól, a szerettei elvesztésétől, az elmúlástól…

Fél, hogy mi lesz akkor, ha nem azt mutatja magából, ami belesimul környezetébe. Mert ha nem azt mutatja, amit várnak akkor, biztos nem fogja megkapni azt a szeretet, amire szüksége van ahhoz, hogy jó embernek érezze magát.

Fél az éjjeli csendben és a nappali zajban.

Fél otthon és az otthontól távol.

Fél egyedül és fél társaságban.

Fél a jelentől és a jövőtől.

Egyre gyakrabban és egyre hosszabban fél.

- Ez normális – nyugtázza az orvos. Majd unott, kiégett tekintettel elhadarja javaslatait a szorongás leküzdésére. A nő még kérdezné – hisz jó beteg módjára minden kérdést mar otthon összeírt- de az orvos határozott hangon értésére adja, hogy ő ma csak helyettesít. Se a beteget, se a konkrét esetet nem ismeri. Akut panaszok, gyötrő fájdalmak ide vagy oda, a válaszokra, megoldásra 1 hetet még biztosan várni kell. Punktum.

- Jövő csütörtökön újra kontroll! – és a doktor már jelzi is, hogy a heti 5 perc konzultációra szánt idő lejárt. És hopp a nő már kint is találja magát újra a váróban.

Visszakérdezésre, értetlenkedésre, érzelgősködésre itt nincs idő.

Normális? Ez normális? Ez az orvos normális? Ez az eljárás ebben a helyzetben normális? – ismételgeti a nő magában hazafelé.

A nő fél és dühös, de talán ebben a helyzetben ez is normális.

__

Történetek egy nő életéből.

Fotó:
Friedrich Seidenstücker