A nő fél.
Fél teste minden új rezdülésétől, a terápia mellékhatásaitól, a fájdalmak leküzdhetetlenségétől, az orvosi közönytől, a szembejövő emberek sajnálkozásától, a kiszolgáltatottságtól, a szerettei elvesztésétől, az elmúlástól…
Fél, hogy mi lesz akkor, ha nem azt mutatja magából, ami belesimul környezetébe. Mert ha nem azt mutatja, amit várnak akkor, biztos nem fogja megkapni azt a szeretet, amire szüksége van ahhoz, hogy jó embernek érezze magát.
Fél az éjjeli csendben és a nappali zajban.
Fél otthon és az otthontól távol.
Fél egyedül és fél társaságban.
Fél a jelentől és a jövőtől.
Egyre gyakrabban és egyre hosszabban fél.
- Ez normális – nyugtázza az orvos. Majd unott, kiégett tekintettel elhadarja javaslatait a szorongás leküzdésére. A nő még kérdezné – hisz jó beteg módjára minden kérdést mar otthon összeírt- de az orvos határozott hangon értésére adja, hogy ő ma csak helyettesít. Se a beteget, se a konkrét esetet nem ismeri. Akut panaszok, gyötrő fájdalmak ide vagy oda, a válaszokra, megoldásra 1 hetet még biztosan várni kell. Punktum.
- Jövő csütörtökön újra kontroll! – és a doktor már jelzi is, hogy a heti 5 perc konzultációra szánt idő lejárt. És hopp a nő már kint is találja magát újra a váróban.
Visszakérdezésre, értetlenkedésre, érzelgősködésre itt nincs idő.
Normális? Ez normális? Ez az orvos normális? Ez az eljárás ebben a helyzetben normális? – ismételgeti a nő magában hazafelé.
A nő fél és dühös, de talán ebben a helyzetben ez is normális.
__
Történetek egy nő életéből.
Fotó:
Friedrich Seidenstücker