„Mi másképp nevetünk”

„… A nevetés mifelénk nem fogsorcsillogtató vigyor amerikai módra, nem üde, franciás kacagás, nem udvarias brit mimika, még csak nem is olaszos hahota. A mi mosolyunkba hol grimasz vegyül, hol fanyar lemondás, hol kajánság, hol melankólia, de az is előfordul, hogy kínunkban kacagjuk könnyesre magunkat. Nem ok nélkül.
Ezen a tájon átgázoltak már keletről és nyugatról, északról és délről. Küzdöttünk oldalszéllel, szembeszéllel és hátszéllel. Ezen a tájon, aki életben akart maradni, megtanulta, hogy egy nap még így kell beszélnie, másnap már úgy, az utca egyik oldalán így kell öltöznie, a másikon úgy, és aki kedden még barát, szerdán már ellenség. Ezen a tájon ma is észnél kell lenni. Tudnod kell, kinek mit köszönj, s hogy egyáltalán köszönj-e. A széles kapuk mellett ismerned kell a kicsiket, mert egyik sem nélkülözhető. És tudnod kell elfogadni, megúszni, lenyelni, végigülni, kibekkelni, újrakezdeni és bevállalni, de mindenekelőtt az egészen nevetni.” (Rényi Ádám: A Bezzeggyerek )