„… A nevetés mifelénk nem fogsorcsillogtató vigyor amerikai módra, nem üde, franciás kacagás, nem udvarias brit mimika, még csak nem is olaszos hahota. A mi mosolyunkba hol grimasz vegyül, hol fanyar lemondás, hol kajánság, hol melankólia, de az is előfordul, hogy kínunkban kacagjuk könnyesre magunkat. Nem ok nélkül..."
Csak a jó dolgokra figyelj!
Minden rosszban van valami jó!
Minden okkal történik!
Minden fejben dől el!
A boldogság döntés kérdése!
Ha szomorú vagy, az a TE hibád!
Hirtelen belém nyilall egy emlékkép a múltból, amint egy betegség diagnosztizálását követően ülök az orvosi rendelőben és fuldoklom az ilyen és ehhez hasonló toxikus mondatokban. Segítő szándékú, de annál mérgezőbb kijelentések.
Füllent, lódít, ferdít, hantázik, nagyot mond, vetít, valótlant állít … a hazugság szinonimáinak végeláthatatlan sora, na de miért és mennyit kamuzunk a hétköznapokban?
Szakértői felmérések szerint tíz perc alatt átlagosan háromszor ferdítjük el a valóságot.
Megdöbbentően magas szám, bevallom picit szkeptikus vagyok a kutatás hitelességét illetően😊De legyen, elhiszem…
Vajon törvényszerű, hogy akinek – akarva vagy talán akaratlanul is – de eltér az élete a megszokottól, vagyis a kortársai által „diktált” mintától, az egy idő után lemorzsolódik a közös programokról? Először csak lemarad, majd egyre többször kimarad és végül teljesen elmarad.
„Sorkövetés” nélkül a boldogság valóban csak egy elérhetetlen vágyálom? Rosszindulatú feltételezés vagy kegyetlen valóság?
Dolly Alderton könyve kíméletlen őszinteséggel ír a mai harmincas nők félelmeiről, velük szemben támasztott elvárásokról és a párkeresés útvesztőiről.
Réges-rég nem írtam már semmit…
Tudom- tudom, ez a rejtőzködő, kiszámíthatatlan, offline üzemmód a mai digitális világban a „teljes öngyilkosság“, vagy talán mindez csupán egy túlzó paranoia?
Eltűnésem magyarázatát csomagolhatnám tetszetős papírba, feldíszítve hatásvadász, sokat sejtető masnikkal vagy talán a manapság kedvelt „nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek“ mottó alapján konkrét, valós vagy vélt életközépi válságról, nehézségéről írhatnék, melyek az írásban gátoltak.
Alice Howland élete példaértékű. A háromgyerekes családanya boldog házasságban él, karrierje csúcsán van. A neves, nyelvészprofesszor azonban egyre több furcsa dolgot vesz észre magán.
Nem találja előadásain a megfelelő szavakat, belezavarodik saját gondolatmenetébe. Térbeli tájékozódási képessége fokozatosan csökken. Miután a panaszok nem múlnak, sőt egyre inkább fokozódnak felkeres egy orvost. Hosszas és alapos kivizsgálást követően, közlik a rettenetes diagnózist, Alice 50 évesen öröklött Alzheimer – kórban szenved.
Legyen trendi, formabontó, de mégis tartalmazzon klasszikus jegyeket. Ne legyen feszengős, de azért legyen ünnepélyes. Ne legyenek túl sokan, de azért a szűk családnál legyenek többen. Ünnepeljünk több napon keresztül vagy a „nagy nap” legyen valóban egy nap. A helyszín legyen könnyen megközelíthető vagy inkább távoli, egzotikus… kérdések végeláthatatlan sora, de vajon mekkora árat fizetünk a „tökéletes” esküvőért a legvégén?
„Lámpással keresem magam odakint.” (Emily Dickinson)
Biztosan voltatok már ti is úgy, hogy az élet hozta akadályokat egy kicsit nehezebben vettétek. Egy negatív hullám feltorlódott problémákkal, melyek - jobb esetben csak időszakosan de- megnehezítik mindennapjainkat.
Statisztikák szerint minden nyolcadik nőt érint élete során a mellrák valamilyen formája. Magyarországon ez egy kisvárosnyi (kb.7500) nőt jelent évente. (azaz kb. naponta 20 nőt) akiknél diagnosztizálják a megbetegedést. Sokszor és sok helyen lehet olvasni a számokat, mégis inkább távolinak érezzük magunktól a betegséget – talán tudat alatt egy kicsit azért is, hogy ezzel még gondolatban is kizárjuk az érintettség lehetőségét.
A könyv teljesen véletlenül egy libris beszerző körutamon került a kezembe. Szerettem volna valamivel „meglepni“ magam, konkrét elképzelések nélkül. Tipikus esete az impulzusvásárlásnak, egyszerűen hagyod, hogy a „bolt irányítson“. Ahogy bolyongtam a polcok között egyszer csak megakadt a szemem ennek a könyvnek címén és előtört belőlem a kíváncsi énem.
A könyv olvasását hosszas várakozás előzte meg, mivel mar hónapokkal a megjelenés elött érdekesnek es hívogatónak találtam Fábián Janka új könyvének cím választását. Az elmúlt év megpróbáltatásait követően a téma nem is lehetne aktuálisabb.
A könyv, ami egy hétvége erejéig visszarepített a 80-as évek Magyarországára, abba a korba, amikor mindannyiunk konyhájában a SOKOL rádió szólt, az ország egyik legnagyobb, legmodernebb áruháza a SKÁLA volt, a megrendelt autóra még éveket kellett várni, mindenki Fecske cigarettát szívott, amikor, amikor, amikor…mindezt persze napestig sorolhatnám.
„… A nevetés mifelénk nem fogsorcsillogtató vigyor amerikai módra, nem üde, franciás kacagás, nem udvarias brit mimika, még csak nem is olaszos hahota. A mi mosolyunkba hol grimasz vegyül, hol fanyar lemondás, hol kajánság, hol melankólia, de az is előfordul, hogy kínunkban kacagjuk könnyesre magunkat. Nem ok nélkül..."
Csak a jó dolgokra figyelj!
Minden rosszban van valami jó!
Minden okkal történik!
Minden fejben dől el!
A boldogság döntés kérdése!
Ha szomorú vagy, az a TE hibád!
Hirtelen belém nyilall egy emlékkép a múltból, amint egy betegség diagnosztizálását követően ülök az orvosi rendelőben és fuldoklom az ilyen és ehhez hasonló toxikus mondatokban. Segítő szándékú, de annál mérgezőbb kijelentések.
Füllent, lódít, ferdít, hantázik, nagyot mond, vetít, valótlant állít … a hazugság szinonimáinak végeláthatatlan sora, na de miért és mennyit kamuzunk a hétköznapokban?
Szakértői felmérések szerint tíz perc alatt átlagosan háromszor ferdítjük el a valóságot.
Megdöbbentően magas szám, bevallom picit szkeptikus vagyok a kutatás hitelességét illetően😊De legyen, elhiszem…
Vajon törvényszerű, hogy akinek – akarva vagy talán akaratlanul is – de eltér az élete a megszokottól, vagyis a kortársai által „diktált” mintától, az egy idő után lemorzsolódik a közös programokról? Először csak lemarad, majd egyre többször kimarad és végül teljesen elmarad.
„Sorkövetés” nélkül a boldogság valóban csak egy elérhetetlen vágyálom? Rosszindulatú feltételezés vagy kegyetlen valóság?
Dolly Alderton könyve kíméletlen őszinteséggel ír a mai harmincas nők félelmeiről, velük szemben támasztott elvárásokról és a párkeresés útvesztőiről.
Réges-rég nem írtam már semmit…
Tudom- tudom, ez a rejtőzködő, kiszámíthatatlan, offline üzemmód a mai digitális világban a „teljes öngyilkosság“, vagy talán mindez csupán egy túlzó paranoia?
Eltűnésem magyarázatát csomagolhatnám tetszetős papírba, feldíszítve hatásvadász, sokat sejtető masnikkal vagy talán a manapság kedvelt „nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek“ mottó alapján konkrét, valós vagy vélt életközépi válságról, nehézségéről írhatnék, melyek az írásban gátoltak.
Alice Howland élete példaértékű. A háromgyerekes családanya boldog házasságban él, karrierje csúcsán van. A neves, nyelvészprofesszor azonban egyre több furcsa dolgot vesz észre magán.
Nem találja előadásain a megfelelő szavakat, belezavarodik saját gondolatmenetébe. Térbeli tájékozódási képessége fokozatosan csökken. Miután a panaszok nem múlnak, sőt egyre inkább fokozódnak felkeres egy orvost. Hosszas és alapos kivizsgálást követően, közlik a rettenetes diagnózist, Alice 50 évesen öröklött Alzheimer – kórban szenved.
Legyen trendi, formabontó, de mégis tartalmazzon klasszikus jegyeket. Ne legyen feszengős, de azért legyen ünnepélyes. Ne legyenek túl sokan, de azért a szűk családnál legyenek többen. Ünnepeljünk több napon keresztül vagy a „nagy nap” legyen valóban egy nap. A helyszín legyen könnyen megközelíthető vagy inkább távoli, egzotikus… kérdések végeláthatatlan sora, de vajon mekkora árat fizetünk a „tökéletes” esküvőért a legvégén?
„Lámpással keresem magam odakint.” (Emily Dickinson)
Biztosan voltatok már ti is úgy, hogy az élet hozta akadályokat egy kicsit nehezebben vettétek. Egy negatív hullám feltorlódott problémákkal, melyek - jobb esetben csak időszakosan de- megnehezítik mindennapjainkat.
Statisztikák szerint minden nyolcadik nőt érint élete során a mellrák valamilyen formája. Magyarországon ez egy kisvárosnyi (kb.7500) nőt jelent évente. (azaz kb. naponta 20 nőt) akiknél diagnosztizálják a megbetegedést. Sokszor és sok helyen lehet olvasni a számokat, mégis inkább távolinak érezzük magunktól a betegséget – talán tudat alatt egy kicsit azért is, hogy ezzel még gondolatban is kizárjuk az érintettség lehetőségét.
A könyv teljesen véletlenül egy libris beszerző körutamon került a kezembe. Szerettem volna valamivel „meglepni“ magam, konkrét elképzelések nélkül. Tipikus esete az impulzusvásárlásnak, egyszerűen hagyod, hogy a „bolt irányítson“. Ahogy bolyongtam a polcok között egyszer csak megakadt a szemem ennek a könyvnek címén és előtört belőlem a kíváncsi énem.
A könyv olvasását hosszas várakozás előzte meg, mivel mar hónapokkal a megjelenés elött érdekesnek es hívogatónak találtam Fábián Janka új könyvének cím választását. Az elmúlt év megpróbáltatásait követően a téma nem is lehetne aktuálisabb.
A könyv, ami egy hétvége erejéig visszarepített a 80-as évek Magyarországára, abba a korba, amikor mindannyiunk konyhájában a SOKOL rádió szólt, az ország egyik legnagyobb, legmodernebb áruháza a SKÁLA volt, a megrendelt autóra még éveket kellett várni, mindenki Fecske cigarettát szívott, amikor, amikor, amikor…mindezt persze napestig sorolhatnám.
„… A nevetés mifelénk nem fogsorcsillogtató vigyor amerikai módra, nem üde, franciás kacagás, nem udvarias brit mimika, még csak nem is olaszos hahota. A mi mosolyunkba hol grimasz vegyül, hol fanyar lemondás, hol kajánság, hol melankólia, de az is előfordul, hogy kínunkban kacagjuk könnyesre magunkat. Nem ok nélkül..."
Csak a jó dolgokra figyelj!
Minden rosszban van valami jó!
Minden okkal történik!
Minden fejben dől el!
A boldogság döntés kérdése!
Ha szomorú vagy, az a TE hibád!
Hirtelen belém nyilall egy emlékkép a múltból, amint egy betegség diagnosztizálását követően ülök az orvosi rendelőben és fuldoklom az ilyen és ehhez hasonló toxikus mondatokban. Segítő szándékú, de annál mérgezőbb kijelentések.
Füllent, lódít, ferdít, hantázik, nagyot mond, vetít, valótlant állít … a hazugság szinonimáinak végeláthatatlan sora, na de miért és mennyit kamuzunk a hétköznapokban?
Szakértői felmérések szerint tíz perc alatt átlagosan háromszor ferdítjük el a valóságot.
Megdöbbentően magas szám, bevallom picit szkeptikus vagyok a kutatás hitelességét illetően😊De legyen, elhiszem…
Vajon törvényszerű, hogy akinek – akarva vagy talán akaratlanul is – de eltér az élete a megszokottól, vagyis a kortársai által „diktált” mintától, az egy idő után lemorzsolódik a közös programokról? Először csak lemarad, majd egyre többször kimarad és végül teljesen elmarad.
„Sorkövetés” nélkül a boldogság valóban csak egy elérhetetlen vágyálom? Rosszindulatú feltételezés vagy kegyetlen valóság?
Dolly Alderton könyve kíméletlen őszinteséggel ír a mai harmincas nők félelmeiről, velük szemben támasztott elvárásokról és a párkeresés útvesztőiről.
Réges-rég nem írtam már semmit…
Tudom- tudom, ez a rejtőzködő, kiszámíthatatlan, offline üzemmód a mai digitális világban a „teljes öngyilkosság“, vagy talán mindez csupán egy túlzó paranoia?
Eltűnésem magyarázatát csomagolhatnám tetszetős papírba, feldíszítve hatásvadász, sokat sejtető masnikkal vagy talán a manapság kedvelt „nem mondom el senkinek, elmondom hát mindenkinek“ mottó alapján konkrét, valós vagy vélt életközépi válságról, nehézségéről írhatnék, melyek az írásban gátoltak.
Alice Howland élete példaértékű. A háromgyerekes családanya boldog házasságban él, karrierje csúcsán van. A neves, nyelvészprofesszor azonban egyre több furcsa dolgot vesz észre magán.
Nem találja előadásain a megfelelő szavakat, belezavarodik saját gondolatmenetébe. Térbeli tájékozódási képessége fokozatosan csökken. Miután a panaszok nem múlnak, sőt egyre inkább fokozódnak felkeres egy orvost. Hosszas és alapos kivizsgálást követően, közlik a rettenetes diagnózist, Alice 50 évesen öröklött Alzheimer – kórban szenved.
Legyen trendi, formabontó, de mégis tartalmazzon klasszikus jegyeket. Ne legyen feszengős, de azért legyen ünnepélyes. Ne legyenek túl sokan, de azért a szűk családnál legyenek többen. Ünnepeljünk több napon keresztül vagy a „nagy nap” legyen valóban egy nap. A helyszín legyen könnyen megközelíthető vagy inkább távoli, egzotikus… kérdések végeláthatatlan sora, de vajon mekkora árat fizetünk a „tökéletes” esküvőért a legvégén?
„Lámpással keresem magam odakint.” (Emily Dickinson)
Biztosan voltatok már ti is úgy, hogy az élet hozta akadályokat egy kicsit nehezebben vettétek. Egy negatív hullám feltorlódott problémákkal, melyek - jobb esetben csak időszakosan de- megnehezítik mindennapjainkat.
Statisztikák szerint minden nyolcadik nőt érint élete során a mellrák valamilyen formája. Magyarországon ez egy kisvárosnyi (kb.7500) nőt jelent évente. (azaz kb. naponta 20 nőt) akiknél diagnosztizálják a megbetegedést. Sokszor és sok helyen lehet olvasni a számokat, mégis inkább távolinak érezzük magunktól a betegséget – talán tudat alatt egy kicsit azért is, hogy ezzel még gondolatban is kizárjuk az érintettség lehetőségét.
A könyv teljesen véletlenül egy libris beszerző körutamon került a kezembe. Szerettem volna valamivel „meglepni“ magam, konkrét elképzelések nélkül. Tipikus esete az impulzusvásárlásnak, egyszerűen hagyod, hogy a „bolt irányítson“. Ahogy bolyongtam a polcok között egyszer csak megakadt a szemem ennek a könyvnek címén és előtört belőlem a kíváncsi énem.
A könyv olvasását hosszas várakozás előzte meg, mivel mar hónapokkal a megjelenés elött érdekesnek es hívogatónak találtam Fábián Janka új könyvének cím választását. Az elmúlt év megpróbáltatásait követően a téma nem is lehetne aktuálisabb.
A könyv, ami egy hétvége erejéig visszarepített a 80-as évek Magyarországára, abba a korba, amikor mindannyiunk konyhájában a SOKOL rádió szólt, az ország egyik legnagyobb, legmodernebb áruháza a SKÁLA volt, a megrendelt autóra még éveket kellett várni, mindenki Fecske cigarettát szívott, amikor, amikor, amikor…mindezt persze napestig sorolhatnám.
